Az eperfa története
Ez a történet az Országépítő Alapítvány pályázatára íródott.
A történet hitelességét alátámasztották: özv. Kiss Zsigmondné, özv. Szadai Lajosné, id. Kontha Antal.
A kutató munkában segített: id. Lakatos Lászlóné.
A majosházi eperfa története Majosháza közigazgatásilag Pest megyéhez
tartozik. A ráckevei Dunaágban, Budapesttől 31 km-re van. Az 51-es műúttól 3 km-es bekötőúton lehet megközelíteni.
Majosháza településére nézve a határidőt, 1785. Évnél vonjuk meg. Hont és Bars vármegyéből 6 kisnemesi család keresett
e területen menedéket gazdasági és vallási üldöztetés miatt. Kisparaszti életmódban éltek. Pusztította a falut árvíz
1876-ban. Tűzvész 1883-ban, de a dolgos emberek mindig talpon maradtak.
Maroknyi lakosságát megcsappantotta az első
és a második világháborúban elhaltak száma is. Emlékművükön 37 név emlékezteti az utókort a hősi halált halt fiainkra.
Községünk nagy összefogással készül a milleniumra. Ünnepségünket 2000. Október 21-én tartjuk. Az Országépítő Alapítvány
felhívására készséggel elküldjük eperfánk történetét, remélve, hogy méltóvá válik egy emlékoszloppal való mejelölésre.
A bekötőútról megközelítve a falut, jobbra a temető található. Szemben a Petőfi utca. (Régen Kis utca, a község
legrövidebb utcája lévén. A mai idősek, középkorúak ma is csak így nevezik.) Ennek sarkán áll, mint "határkő" egy
kb. 110-120 éves eperfa. Sok érdekesség fűződik hozzá. Mesélik, hogy hűsét adó lombjai alatt pihentek meg a faluba
jövő-távozó koldusok. Esténként köré gyűltek össze az utca asszonyai és hosszú beszélgetéseket folytattak.
A gyermekek kedvelt csemegéje volt a fa termése. Szegény világ lévén felmásztak a fa tetejébe, megrázták,
és az alatta állók falatozhattak az édes eperből. A jó emlékek mellett a szomorúság is elönti azon emberek szívét,
akik volt családtagjai 1914-ben ide kísérték ki szeretett férjüket, kedvesüket, gyermeküket, vagy pici gyermekek az
édesapjukat.
Amikor az első világháború kirobbant, községünkből 30 fiatal férfit hívtak be katonának. Volt aki feleségét,
volt ki szülőt, vagy gyermekét hagyta itthon. E fa alatt gyülekeztek a behívottak. Búcsúzkodtak, mielőtt gyalog
elindultak volna a délegyházi vasútállomásra.
Indulás előtt ezt a dalt énekelték:
"Bólintgathatsz nékem vén eperfa
lombja úgysem jövök többet vissza a falumba."
Az eperfától kinek meddig tartott az út? Volt, akinek Olaszországban ért
véget. Sajnos, búcsúénekünk nagyon találó volt. Élve senki sem tért vissza szeretteihez. Harminc fiatal halt el a háborúban.
Az itthon maradtak szívében sokáig élt a remény. Ki-kijártak az eperfához, néztek a messzeségbe, Délegyháza felé.
Várva a kedvest, az édesapát, a fiút. A sudár eperfa susogó lombjai halhatták csak imáikat, fájó sóhajaikat.
Nézhették folydogáló könnyeiket a reménykedőknek. Hatalmas lombkoronája rá-rálbólintgatott fájdalmukra.
Azóta sok év telt el. Az eperfa vaskosabb lett, hatalmas lombkoronát növesztett.
Most is ott áll őrt a falu határán, hajlongva köszönti az idelátogató embereket.
Majosháza, 2000. Március 28. Az eperfa történetét szájhagyomány útján összegyűjtötte és lejegyezte: Kontha Emília önkormányzati képviselő